Tavaly szeptember óta nem voltak olyan kedvezőek a koronavírus-járvány magyarországi statisztikái, mint a napokban. A kórházban ápoltak száma ezer alatt van, közülük már csak százan szorulnak lélegeztetőgépre. Ahhoz viszonyítva, hogy a márciusi járványcsúcson 12 ezernél is többen voltak kórházban, és az 1500-at is meghaladta a lélegeztetett betegek száma, a mostani terhelés szinte elenyésző.
Az egészségügyi rendszer tehát fellélegezhet, ám a benne dolgozók még nem, és nemcsak azért, mert megjelent az országban az indiai vírusvariáció. Bizonyos értelemben a neheze még csak most jön a számukra, miközben a járvány visszaszorulása egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne lenne szükség most is orvosokra és ápolókra a koronavírusos betegek ellátásához. Egy vidéki nagyváros kórházában dolgozó forrásunk arról számolt be, hogy az egészségügy újranyitása nem egyik napról a másikra történik, hanem hosszú hetek, sőt hónapok szükségesek hozzá.
Noha egyre több egészségügyi dolgozót vezényelnek vissza a saját osztályukra, még mindig sokan dolgoznak a Covid-ellátásban. Mivel folyamatosan fennáll egy újabb járványhullám veszélye, az ellátási struktúrát fenn kell tartani, az egészségügyisek pedig folyamatos készültségben vannak, hiába kevés a beteg. Akkor is kell a személyzet, ha csak egyetlen koronavírusos beteg fekszik a Covid-osztályon: hozzá beöltözött személyzet és zsiliprendszer is szükséges.
Utóbbiba való visszatérésükhöz negatív PCR-teszt szükséges.
Orvos forrásunk kórházában sem számolják fel az összes Covid-osztályt, amelyek több emeletnyi területet foglalnak el az intézményben. Sőt, dupla személyzetet kell fenntartani a szabadságolások miatt, így a személyzet fele el tud menni pihenni.
Az újranyitás ütemét lassítja az is, hogy a régi osztályok többsége sem nyílt meg még újra, ez az elkövetkező egy-két hétben történhet meg. Az újranyíló osztályok is csak kisebb létszámmal tudnak majd működni a felgyülemlett szabadságok miatt, ezeket a veszélyhelyzet miatt tavaly nyár óta nem vehették ki a Covid-ellátó egészségügyi dolgozók, most viszont ki kell adni nekik.
Naponta változó körülmények és katonás parancsok
A nekünk nyilatkozó orvos tavaly november óta dolgozik belgyógyászként egy Covid-osztályon. Azt mondja, korábbi munkájában hozzászokott a súlyos állapotú páciensek kezeléséhez, és a halálhoz is, így neki nem ez jelentette a pszichés terhet. Más szakmák orvosai számára azonban nehezen feldolgozhatók voltak ezek a tapasztalások. Szemészek, háziorvosok, pszichiáterek kerültek súlyos, hirtelen romló állapotú betegek közelébe, ráadásul a koronavírusos páciensek kezeléséhez nem is volt mindig megfelelő protokoll.
A súlyos állapotú betegek látványát orvos forrásunk ugyan könnyebben viselte, ám a szervezetlenség őt is frusztrálttá tette.
Naponta változó körülményekhez és homlokegyenest módosuló parancsokhoz kellett alkalmazkodni. Előtte nem ez a fajta katonás, egyik napról a másikra változó parancsoknak való megfelelés volt a jellemző, hanem hetekre, hónapokra előre látható beosztás vagy meghatározott helyen végzett munka szerint dolgozhattunk
– mondja az orvos, aki szerint óriási megterhelést jelentett, hogy néha csak pár nappal előre tudta meg az orvos vagy az ápoló, hol fog dolgozni. Ez a szervezetlenség, bizonytalanság és az ellátási protokollok hiánya számos egészségügyi dolgozóban rendítette meg a bizalmat, és sokan hangoztatják: felmondanak, más intézményt keresnek, vagy az egész egészségügy elhagyását tervezik.
Egyre többen vannak azok, akik így vélekednek, persze kérdés, hogy végül hányan lépik meg – mondja a belgyógyász, aki maga is a váltáson gondolkodik. Nemcsak ő és közvetlen kollégái fontolgatják a pályaelhagyást, az eltelt bő egy év az egészségügyi dolgozók jelentős részét annyira megviselte lelkileg, hogy félő, sokuk nemcsak mondja, hanem meg is lépi a felmondást. Az egészségügyisek mentális helyzetével foglalkozó cikkünkben nyilatkozó pszichológusok is úgy látják, rossz esetben akár 10–20 százalékuk is kihullhat az egészségügyi rendszerből.
Belgyógyász forrásunk számára az volt a legnehezebb a Covid-ellátásban, hogy huszonéves betegek akár fél óra leforgása alatt kerültek nagyon súlyos, újraélesztés közeli állapotba.
„Ezelőtt 60, 70, 80 éves krónikus betegeket láttam el, az ellátás időfaktora esetükben nem percek kérdése volt” – magyarázza a belgyógyász, hogy a Covid-ellátás miért ezen része viselte meg leginkább pszichésen. Nehézséget jelentett az is, hogy alig tudták felkészíteni azokat az orvosokat és ápolókat, akiket Covid-ellátásba vezényeltek át.
Az első hullámkor volt egy 45 perces online előadás a lélegeztetésről, amit meg kellett nézni. Novemberben ehhez hozzájött egy 60 perces beöltözési procedúra-bemutató, illetve bejártuk a Covid-osztályt. Ezeken kívül az égvilágon semmi képzést nem kaptunk
– meséli az orvos, hogyan kellett belgyógyászból hirtelen Covid-orvossá válnia. Az átvezényelt egészségügyi személyzet munkáját nehezítette a gyógyítási protokollok hiánya, illetve késése is: amíg nem volt magyar nyelvű, addig egy kínai kézikönyv lefordított verziójából találgatták, mi a legmegfelelőbb eljárásrend a covidos betegek gyógyításához.
Főként saját magunknak kellett rájönnünk és kitalálnunk a protokollt, amelyet normális esetben kongresszusokon, konszenzusos irányelvekben kiadva határoznak meg
– mondja az orvos, aki kollégáival együtt munkájuk előtt, közben vagy után még tudományos szaklapokban böngészték a legújabb vizsgálati eredményeket, hogy azokkal felvértezve tudják a legjobb ellátást nyújtani a koronavírusos betegeiknek.
Nemcsak a kórházak között, de egy kórházon belül sem áramlik az információ. Orvos forrásunk azt még tudja, hogy azon a Covid-osztályon, ahol dolgozik, hányan haltak meg, de azt már nem, hogy az intenzíven vagy a kórházban összességében hányan veszítették életüket koronavírus-fertőzés miatt, és a lélegeztetett betegek közül ki az, aki nem élte túl a betegséget.
Kiveszett az emberiesség az egészségügyből
Orvos forrásunkat és kollégáit frusztrálta az is, hogy az emberek nagy része nem észlelte a harmadik hullám legdurvább szakaszában a baj súlyosságát.
A lakosság álomvilágban élt, és akinek nem volt elhunyt hozzátartozója vagy ismerőse, az nem értette, mennyire súlyos a helyzet, hiszen folyamatosan arról szólt a kommunikáció, hogy minden rendben van, urai vagyunk a helyzetnek, az orvosok mindenkit ellátnak
– idézi fel forrásunk, miközben az ő Covid-osztályán alig győzték ellátni a folyamatosan érkező új betegeket.
Az operatív törzs vezetői, a miniszter és a miniszterelnök arról beszéltek, hogy minden rendben van, eközben a kórházban hetente új Covid-osztály nyílt, annyi volt a beteg. Amikor pedig azt mondták, hogy mindenki megfelelő ellátáshoz jut, az intenzív osztályunkon 12 betegre jutott egy szakápoló. Normál esetben, szabályszerűen a beteg-szakápoló arány 2 az 1-hez
– teszi hozzá.
A sok nehézség ellenére a több mint egy éve tartó járványüzemmódnak pozitív hozadéka is akad. A személyes orvos-beteg találkozó helyébe lépő telemedicina térnyerésének eddig a bürokrácia szabott gátat, a járvány azonban rámutatott arra, hogy nem minden esetben szükséges az orvos és beteg személyes találkozója az ellátáshoz.
Orvos forrásunk szerint a járvány lehetőséget adhat a fekvőbeteg-ellátás racionalizálására is, és örvendetesnek tartja, hogy a pandémia intenzitásának csillapodásával
A katonás szemléletet azonban nem tartja jó iránynak, ahogy azt sem, hogy az egészségügyi dolgozókat rendre kihagyják a rendszert érintő döntésekből. „Időnként érkezik egy levél egy döntésről vagy egy telefon arról, hogy holnaptól már máshol kell dolgoznod. Nem emberként kezelik az egészségügyi dolgozókat, hanem katonaként” – fogalmaz az orvos, aki szerint ezzel az emberiesség veszett ki az egészségügyből.
Egy katonai rendszer állt fel, utasításokkal, parancsokkal, amiket teljesíteni kell. Ez a frusztráció legnagyobb forrása
– teszi hozzá.
